Aranyhaj és a nagy gubanc

2014. december 30. 09:00 - Kővári György Márió

A Disney Művek 2010-es alkotása egyben az egércég ötvenedik egész estés animációs filmje, melynek alapja ezúttal is a Grimm-testvérek gyűjteményéből való, igaz, pl. a Piroska és a farkashoz vagy a Hófehérkéhez képest e XIX. századi német mese (melynek eredetije a XVII. sz. végén született) talán kevéssé ismert, de persze ez nem jelentett problémát a stúdiónak.
A recept lényegében ugyanaz volt, mint számtalan, korábbi produkcióban: kell egy csinos lány, egy jóképű férfi, egy gonosz figura, humoros mellékszereplők, dalbetétek, egy kis szerelem, plusz ármány, és mivel a technika régóta lehetővé teszi, lélegzetellállító CGI, ezek után pedig a siker garantált.

A történet:

Egy napon napsugárcsepp hullik ki a mennyekből, és ebből a kis napcseppből varázslatos aranyvirág nő, amely meg tudja gyógyítani a betegeket és sebesülteket. Egy Gothel nevű nő megtalálja a virágot, de ahelyett, hogy megosztaná másokkal is a nap ajándékát, arra használja, hogy saját magát évszázadokon át fiatalon tartsa, egy véletlen során azonban a virág létezése nem titok többé.

Egy közeli ország szeretett királynéja gyermeket vár, amikor megbetegszik. Már nem sok ideje van hátra, de az aranyvirág ereje meggyógyítja, és nem sokkal később egészséges kislányt szül. Gothel betör a kastélyba és elrabolja a csecsemőt, aki birtokában van az aranyvirág varázserejének. A lányt az erdő mélyén megbúvó toronyban, saját gyermekeként neveli fel, eközben továbbra is fiatalon tartja önmagát, ám ahogy a múlnak az évek, Aranyhaj egyre kíváncsibb lesz a külvilágra, és amikor egy furcsa idegen szinte szó szerint beesik az életébe, elhatározza, hogy felfedezőútra indul.

Régi, de jó.

Járt utat járatlanért a Disney sem hagy el, és miért is tenné, ha egyszer évtizedek alatt pontosan kitapasztalta, hogy a közönség mit vár el tőle. Ennek persze megvan az előnye, de a hátránya is. Előny, hogy gyakorlatilag bármilyen film is készüljön, mindeni imádni fogja, de hátrány, hogy nincs igazi fejlődés, csak újra és újra ugyanazt a történetet mesélik el, miközben az alapok változatlanok maradnak (tisztelet a kivételnek).

Hozzá kell tenni, hogy még ezzel együtt is lehet jó filmet csinálni, különösen az új nézői generáció(k) számára, amely(ek)nek még minden újdonságnak számít, amióta pedig nem szabadkézzel, hanem számítógéppel rajzolják az animációs filmeket, bekerült az egyenletbe egy korábban nem létező elem is, nevezetesen a CGI, melynek élethűsége már komolyan vetekszik a valósággal.

Mielőtt új projektbe kezdenének, a Disney szakijai szépen fogják a múltban már sokszor bevált receptúrát (karakterek, konfliktusok, fordulatok), felütik a Magvas gondolatok és nagy életbölcsességek című, rojtosra forgatott könyvet, kikeresnek valamit (család, barátság, felelősség stb.), és aköré építik fel az új filmet. Így történt ebben az esetben is.

Ízi Rider, öcsém!

Az Aranyhaj még a "régi" iskolát követi, már ha a a királylányos (hercegnős stb.)-királyfis (herceges/lovagos stb.) alapot vesszük, így tehát a cselekmény lényege a főszereplő nő és férfi kapcsolatának alakulása, de persze közben van jó adag személyiségfejlődés is mindkét fél részéről, így a történet végén a férfi mintegy méltóvá válik a nő szerelmére, és egyúttal a kapcsolatuk elé gördített akadályokat is legyőzik.

Minden közhely mögött valamilyen igazság húzódik meg, így e film alapgondolatát is könnyedén fel lehet ismerni, de persze, biztos, ami biztos, el is mondják, ami a felnőttek számára talán zavaró lehet, egy kisgyereknek viszont nagyon is hasznos a "tanítás". Egyfajta coming-of-age-ről van szó, vagyis a felnőtté válásról, elszakadásról a szülőktől, az első önálló lépések megtételéről a nagybetűs életben, tehát egy olyan időszakról, amit mindenki átél, függetlenül attól, hogy mely kultúrában nevelkedik.
Zavaros időszak ez, az ember nem tudja biztosan, hogy amit tesz, helyes-e, úgy kell-e, ahogy, ezért aztán sokszor legszívesebben visszafutna a biztonságba, a szülők ölelő karjaiba, ám az életnek nem ez a rendje, így előbb-utóbb mindenkinek el kell indulnia a maga útján.

Aranyhajnak különösen nehéz dolga van, hiszen nem tudja, hogy babaként elrabolták, és akit az anyjának hisz, valójában csak kihasználja; ezzel a felismeréssel is meg kell küzdenie az "alap" elszakadáson túl.
Ami Flynn Ridert (vagyis Eugene Fitzherbertet) illeti, ő a klasszikus jószívű csibész, aki másnak adja ki magát, mint aki valójában, hiszen erre volt szüksége gyerekként az életben maradáshoz és a későbbi érvényesüléshez. Épp csak egy olyan valakire van szüksége, aki miatt hajlandó levetni az álarcát, és - "Jégvarázsosan" szólva - érdemes legyen elolvadnia érte. Aranyhaj természetesen pont ilyen valaki, így kettősük kölcsönösen segíti és kiegészíti egymást.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A történet olykor kissé a giccshatáron táncol, de szerencsére nem esik át Maximus (höhö) túlsó oldalára. A képi világ rendkívül színes, meseszerű, a virtuális kamera beállításai és mozgásai is ehhez illőek (viszont nem olyan filmszerűek, mint pl. az Így neveld a sárkányodatban), a dalbetétek fülbemászóak, a rosszarcú - de jószívű - haramiák viszont kissé kilógnak a történetből, még úgy is, hogy a végső küzdelemben fontos szerep jut nekik, és néhány poén is tőlük származik. Ezzel együtt, esetleg némi alakítással a forgatókönyvön, akár ki is lehetett volna hagyni őket, mert sokat nem tesznek hozzá a látottakhoz.

Érdekes megoldás a narratív keretes szerkezet, amikor a film legeléjén Rider elmeséli a cselekmény bevezetőjét, a legvégén pedig Aranyhajjal együtt zárja le azt.

Ahogy számtalan más Disney-filmben, most is akadnak humoros "fő-mellék"-szereplők, nevezetesen Aranyhaj kis kaméleonja, Pascal, és egy fehér ló (ő az a bizonyos Maximus). Mindketten sok kellemes pillanatot okoznak, főleg utóbbi látványos grimaszai és hangos megnyilvánulásai.

A látvány természetesen bámulatos, de hát ezt régóta megszokhattuk már a Disney-től. Minden fizikai szimuláció, a víz, a ruhák anyaga és esése, a textúrák, a fény-árnyék-hatások, na és persze a szereplők hajai egyaránt közel vannak a "szinte már megszólal"-hoz.

A szereplők hagjait Mandy Moore, Zachary Levi és Donna Murphy kölcsönzi, alakításuk átlagosan jó.

Bár az Aranyhaj és a nagy gubanc még a "jóképű fiú megmenti a csinos lányt"-vonulat szerint készült, és emiatt lehet némi megszokással vádolni, szemben pl. egy Jégvarázzsal, amiben sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a női figurák, és a személyiségfejlődés is más ösvényen halad, de így is a legjobb Disney-filmek közé sorolható, hiszen minden megvan benne, amiért az ember az ilyen produkciókat szereti. Lehet drukkolni a szimpatikus szereplőknek, lehet jókat nevetni, és persze nem egyszer a zsebkendőért is oda kell nyúlni. Talán sokszor láttunk már hasonló mesét, mégis jó újra és újra megnézni, ha másért nem, akkor a minden képkockából áradó életöröm és varázslatos hangulat miatt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr47021847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.