A védelmező

2014. december 29. 08:00 - Kővári György Márió

Az egyszemélyes hadseregek reneszánszát éljük, mióta Liam Neeson egymaga szállt szembe (eddig háromszor) a szervezett alvilággal, miután azok olyan dőreségre vetemedtek, hogy elrabolták a lányát. A visszavonult szuperügynök vs. maffia az egyik legjobban lerágott csont Hollywoodban, persze ez csak egy variáció az olyan alapvető akciófilmekre, mint például a Bosszúvágy, viszont a műfaj gyökerei annál jóval régebbre, konkrétan a westernekig nyúlnak vissza, bár ha úgy tetszik, akkor Robin Hood legendája, a középkori japán roninok (gazdátlan, kóborló szamurájok), sőt a görög mítoszok magányos hősei voltak a legelsők, akiket nem érdekelt az ellenfél létszáma. Ahogy a filmbéli Robert McCall könyvében, Az öreg halász és a tengerben is áll: az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni - főleg, ha erkölcsileg igazolhatóak a tettei. Antoine Fuqua nem bonyolítja túl a dolgot, egyszerűen csak összeereszti Denzel Washingtont az orosz maffiózókkal, a döccenőket pedig szakmai rutinnal simítja el.

A történet:

Robert McCall egyszerű életet él; napközben egy barkácsáruházban dolgozik, bátorítja egyik pufók kollégáját, aki biztonságiőr-vizsgát szeretne tenni, éjjelente viszont egy étteremben teát iszik és könyveket olvas. Senki nem tud róla sokat, mégis mindenki kedveli a barátságos férfit.

Egyik éjszaka megismerkedik egy fiatal utcalánnyal, amikor pedig a lányt később úgy megverik, hogy kórházba kerül, Robert elhatározza, hogy elkapja a tetteseket. Miután végez a prosti "főnökével", kiderül, hogy az illető az orosz maffia embere volt. A szervezet az eset kivizsgálására habozás nélkül egy "problémamegoldót" küld, akiben Robert emberére akad.

What year is it?

Oldschool akciófilmmel van dolgunk, olyan fajtával, ami leginkább a '80-as, '90-es évekre volt jellemző. A felállás igen szimpla: adott egy magányos férfi, aki titkolja valódi kilétét, igyekszik elfelejteni korábbi életét (esetleg még valami közeli hozzátartozója is meghalt, pl. feleség, gyerek), ám egy bizonyos eset hatására felélednek a régi reflexek, kiderül róla, hogy visszavonult szuperügynök, a pusztakezes és fegyveres harc szakértője, és gyakorlatilag egy fogpiszkálóval képes rendet vágni a gonosztevők között, akiknek élén természetesen mindig van valaki, aki a legkegyetlenebb és legszemetebb mind közül, és akivel a végén van egy nagy összecsapása a jófiúnak (és nem kétséges, hogy ki győz).

Az egyszeri rendező ilyen forgatókönyv esetén fog két ismert színészt, ledarálja a műfaj kötelező kliséit, nem bonyolítja túl a történetet, a többi pedig már magától is működik.

Általában feltörekvő, bizonyítási vágytól duzzadó direktorpalánták szoktak ehhez hasonló mozikkal debütálni, hiszen az ilyen szösszenetek kiválóan alkalmasak arra, hogy az ember megmutassa a világnak (és persze a producereknek - a leendő munkaadóknak), mennyire ért a szakmához, hogyan tud akciójeleneteket rendezni, izgalmat fokozni stb.

Furcsa, hogy egy vén róka, Fuqua készített egy ennyire régi stílusú filmet, ugyanakkor nem is annyira meglepő, tekintve, hogy tőle azért nem is nagyon érdemes mást várni. Emberünk finoman szólva sem jó rendező, bár igaz, hogy Oscarhoz segítette Washingtont (Kiképzés), az viszont nem rajta múlt, amúgy meg eléggé közepes/átlagos szakember, ellenben többször is sikeresen felmondta a házi feladatát, azt a keveset pedig, amihez ért, többnyire megbízhatóan teljesíti, és olykor ennyi is elég. A védelmező esetében is.

Egy ember, egy lélek

Ahogy az első The Expendables legjobb jelenetében Mickey Rourke elmondta: ha megmentette volna azt a bizonyos szerbiai asszonyt a hídnál, azzal megmenthette volna a saját lelkét.

Bármennyire is közhelyes megoldás, a bosszúfilmekben mégis sokszor ez a kiindulási alap: egy ártatlan ember megmentése, ami indikátorként szolgál ahhoz, hogy az aktuális terminátor saját kezébe vegye az igazságszolgáltatást, lezúzzon X tucat embert, és ezáltal jobbá tegye a világot - és talán megváltást találjon önmaga számára is. (A Taxisofőr is abszolút ilyen alkotás, ahol - micsoda meglepetés - szintén egy prosti megmentése a kiindulópont.)

Robert McCall idealista harcos, aki kőkomolyan számon kéri a korrupt rendőrökön a tetteiket, és két hentelés között a maffia takarítóemberének is felajánlja a választás lehetőségét. Ez persze nettó hülyeség, vagy legalábbis komoly naivság, hiszen senki nem lehet annyira bolond, hogy azt higgye: egy több milliárd dolláros profitot termelő szervezet le fog állni egyetlen morcos pillantástól.

Érdemes megemlíteni ezt a közös, beszélgetős jelenetet, amikor McCall ultimátumot intéz ellenfelének; nyilván nem csak nekem jutott erről eszembe Al Pacino, Robert DeNiro és a Szemtől szemben hasonló szcénája, persze, ha a két film közötti különbséget zongorázni lehetne...

Furcsa, de épp a nemrég látott Az interjúban hangzik el, hogy kvázi nem számít, ha eltávolítanak egy vezetőt, mert úgyis jön helyette másik. Értelmetlen és logikátlan tehát azon egyezkedni a maffiával, hogy kb. egyetlen utcalány megverése miatt szüntesse be a működését, és az sem számít, ha megölik az összes emberét a nagyfőnökkel egyetemben, mert úgyis lesznek helyette mások, és akkor még nem is esett szó a többi szervezetről, meg a világ sok egyéb aljasságáról.

Nem vitás, meglehetősen soványka történettel állunk szemben, ugyanakkor ez csak a bunyóhoz és lövöldözéshez szükséges motor, így amint egyszer beindult, a továbbiakban már szépen elpöfög magában, nem kell hozzápiszkálni.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Fuqua valóban nem sokat babrált, ennek eredménye egy közepes, de korrekt akciófilm lett, ami bár sehol sem unalmas, mindenhol egységes a tempó és a ritmus, a több mint két órás játékidő viszont sok. Ebben a történetben közel sincs ennyi, bővel elég lett volna olyan 100-110 perc, azzal is mindent ugyanúgy el lehetett volna mesélni.

Az operatőri munka, a zene, a vágás átlagos, nincsen semmilyen kiemelkedő egyikben sem, nincsenek különleges vagy érdekes beállítások, emlékezetes dallamok, vagy pergő képsorok. Flashbackek, narráció, belső monológ, párhuzamos cselekményszál sincs, van viszont néhány lassítás, amik ugyan látványosak, de hát John Woo már évtizedek óta csinál ilyet (sőt, akciófilmekben talán ő használta először dramaturgiai eszközként ezt a módszert), ezért aztán ebben a filmben sem számít újdonságnak.

Denzel Washington játéka nagyon visszafogott, szinte már eszköztelen (persze az eszköztelenség is egy eszköz, egyáltalán nem olyan könnyű így játszani), tisztességesen üt, lő és vág, igaz, az akciójelenetek eléggé rövidek, és nem is túlzottan újszerűek; millió hasonlót láthattunk már másokkal más filmekben.

Marton Csokas folyton baromi csúnyán néz, és még egy fiatal nőt is megfojt, hogy a néző láthassa, mekkora rohadék, a karaktere azonban így sem lesz több vagy árnyaltabb annál, amit a hasonló jellegű figuráktól megszokhattunk az elmúlt sok évben.

Alakítása technikásabb, jobb Washingtonnál; valami olyasmi, mint Bruce Willis és Alan Rickman esetében volt utóbbi javára a Die Hardban, persze ez nem azért van, mert annyira ki lenne dolgozva a szerepe (mert nincs), viszont jobban beleélhette magát, és a kisugárzása is "veszélyesebb".

Hogy a fiatal utcalány szerepét pont Chloë Grace Moretzre osztották, nem oszt nem szoroz; ennyi erővel akármilyen ismert vagy ismeretlen színésznőcske ugyanúgy megkaphatta volna. Van egy alapkarakter, a többi pedig csak helyzetgyakorlat, ezért aztán nem számít, ki játssza a figurát.

Moretz simán van olyan tehetséges, hogy kisujjából kirázza a dolgot, a néző pedig addig is elnézegeti az egyre nőiesebb vonalait.

Korrekt módon elkészített, jó szakértelemről tanúbizonyságot tevő film A védelmező, amiből alighanem ugyanolyan franchise lesz, mint az Elrabolvából, persze azért hozzá kell tenni, hogy ez egyáltalán nem azért van, mert a film annyira jó. Nem az, de rossz sem, épp csak jó 20-40 évvel készült később a kelleténél, ugyanakkor napjainkban is ugyanúgy működik a bejáratott recept, mint egykor. Maradandó élmény biztosan nem lesz belőle, de két órányi kikapcsolódásra megfelel, annál nem több, de nem is kevesebb.

 

 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr77015937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vittore 2014.12.30. 09:28:43

Egy kicsit hosszú, de teljesen korrekt kritika. Jó kis film ez, de tényleg ne várjon világmegváltást senki tőle. Egyszer érdemes megnézni.

Kővári György Márió · http://filmkockasag.blog.hu/ 2014.12.30. 14:30:03

Ilyen stílusú kommentek jöhetnek, a személyeskedőket meg kitörlöm, vagy be sem engedem.

Sword 2014.12.30. 20:07:12

Ez a film az agyatlan öldöklős filmeknek egy hangyányit értelmesebb változata. Semmi extra, de végül is kellemes csalódás volt. Nem sokat tudunk a főhős múltjáról, csak sejtjük, de egy idő után nem is izgatja a nézőt, egyszerűen nem releváns.
Amikor felrobbant mindent maga mögött és lazán elsétál a lángtenger elől, azt már viszont picit kínosnak éreztem. A kameramozgások nekem viszont határozottan tetszettek (pl. amikor az elején a lakást pásztázza a kamera), mostanában nem láttam hasonlót. Nekem 6/10.

Kővári György Márió · http://filmkockasag.blog.hu/ 2014.12.30. 20:13:08

@Sword: Magam is hasonlóan gondolom.
Volt délután egy hebrencskedő kommentelő, aki szerint ez egy "nagyon jó film, és neki nagyon bejött", amikor pedig megjegyeztem válaszként, hogy azért, mert valakinek tetszik egy film, attól még nem biztos, hogy a film jó, mint ahogy attól sem lesz rossz, mert valakinek nem tetszik, megőrült és elkezdett hülyeségeket firkálni, személyeskedni. Kitettem a szűrét.

Képzelem, mit szólt volna ahhoz, hogy az ő drááágaszágát kvázi agyatlan öldöklős filmnek titulálod...

Ahogy a bejegyzésben is írtam, sok gond nincs a filmmel, eltekintve attól, hogy millió hasonló ilyen készült már. Tök mindegy, hogy kinek tetszik vagy nem tetszik, ez akkor is így van, és ezen nem megsértődni kell, csak elfogadni a tényt. Nem azért, mert én mondom, hanem mert így van.