Sin City

2014. október 09. 20:57 - Kővári György Márió

2005-ben igen nagyot durrant Robert Rodriguez és Frank Miller közös rendezése, amely utóbbi kultikus képregényét adaptálta filmvászonra. Az alig 40 millióból forgatott mozi közel 160 milliós profittal zárt, mindezt úgy, hogy összefüggő, folyamatos történet nincs is, inkább amolyan szkeccsfilmnek lehetne nevezni a négy, rövidebb-hosszabb epizódból álló produkciót.

Ha valaki nem ismerné a Sin City-képregényeket, akkor itt olvashat róluk részletesen. A lényeg röviden: Basin City a bűn városa, névleg is, miután az út melletti tábláról (néhány golyóütötte lyuk miatt) lekopott két betű, így a basin-ből sin, azaz bűn maradt. Az ultraerőszakos neo-noir-világot prostik, bűnözők, korrupt politikusok, gyilkosok lakják, akiknek útjai folyamatosan keresztezik egymást.

Formáját tekintve igencsak minimál stílusú, de rendkívül erős atmoszférával rendelkező képregényről van szó; a képek és figurák elnagyoltak, csupán fekete vagy fehér foltokkal vannak megrajzolva, rendszeresek a fegyveres leszámolások, gyakoriak a belső monológok, és visszatérő elem, hogy a szereplőket a bosszú vezérli.

Rodriguez lényegében kockáról kockára lemásolta a képregények beállításait, és sok szövegét is szó szerint átvette, ám ez nem üres és lélektelen illusztrációt, hanem valódi adaptációt eredményezett, hiszen a filmnyelv kiegészítette Miller grafikus novelláiának statikus képeit (pl. gépmozgásokkal), miközben a lehető legtökéletesebben megőrizte annak hangulatát, tartalmát és formáját.

A mozis verzióban négy történet került feldolgozásra: A sárga rohadék, az Ahogy a kedves vevő parancsolja, a Nehéz búcsú, és A nagy mészárlás. Az újravágott, "unrated" változat 20 perccel hosszabb; vannak benne kimaradt és bővített jelenetek is. Fontos (és szerintem nem túl szerencsés) változás, hogy minden rész után van stáblista, így a teljes film során négyszer is végig lehet olvasni az alkotók névsorát, ez viszont meglátásom szerint felesleges, mert megakasztja a folyamatosságot. Talán elég lett volna egyetlen végehúzós, melyben az összes szereplő és stábtag fel van sorolva.
Megváltozott az epizódok sorrendje is a mozis változathoz képest; A sárga rohadék az első (és egyben van), ezt követi az Ahogy a kedves vevő parancsolja (és ez is egyben van), majd jön a Nehéz búcsú, és végül A nagy mészárlás.

A sárga rohadék: A 11 éves Nancy Callahant elrabolja egy pedofil sorozatgyilkos, Roark Junior. John Hartigan, a nyugdíj előtt álló, szívbeteg rendőr a kislány nyomában van, és sikerül is kiszabadítania, Roarkot pedig súlyosan megsebesíti, ám ő sem ússza meg ép bőrrel, mert egy korrupt kollégája lelövi. Kórházba, felépülése után pedig börtönbe kerül, "hála" Roark szenátornak, a gyilkos fiát védő apának, akinek közreműködése miatt Hartigant hiszik a gyerekgyilkosságok elkövetőjének. A férfi végül csak kilenc év múltán találkozik újra a lánnyal, de közben Roark sem tétlen; számtalan műtétet követően, eltorzult testtel bosszút akar állni, így Hartigannek ismét oltalmába kell vennie Nancyt.

Ahogy a kedves vevő parancsolja: Buli van valahol a városban. Egy fiatal nő áll egy épület tetőteraszán. Egyszer csak jóképű férfi lép mögé, cigarettával kínálja, és beszélgetni kezdenek, majd amikor megcsókolják egymást, a férfi végez a nővel. Később egy kórházban látjuk ismét az ezúttal orvosnak öltözött férfit, aki a liftben találkozik egy másik nővel, akinek a karja sérült meg. Ő a bérgyilkos következő célpontja.

Nehéz búcsú: Marv, a kőkemény verőember csodálatos éjszakát tölt együtt egy tüneményes nővel, Goldie-val, ám amikor felébred, a lányt holtan találja az ágyban. Elhatározza, hogy bosszút áll érte, akárhány életbe is kerül. Goldie ikertestvére és életveszélyes utcalányok segítik, végül eljut egy elhagyatott farmra, ahol a korábban már több nőt is elraboló, megkínzó és felfaló kannibál gyilkos már vár rá.

A nagy mészárlás: Shellie-t az exe, az erőszakos és bunkó Jackie Boy zaklatja. Dwight, a lány új barátja megfenyegeti a férfit, aki ezután a bandájával az óvárosba megy, hogy ott kieressze a gőzt. Dwight követi őket, és tanúja lesz, ahogy Jackie Boy-jal és haverjaival végeznek a helyi prostik. Kiderül, hogy a férfi zsaru volt, és most, hogy meghalt, a rendőrség és maffia is rá fog szállni a korábban viszonylag békés városrészre. Dwightra vár a feladat, hogy elrendezze a dolgokat.

Sin Cityben egyszerű, letisztult erkölcsi szabályok uralkodnak: ha bántasz valakit, bosszút állnak rajtad, pláne ha az áldozat olyan valaki számára fontos, akinek megvan ahhoz az ereje és az elszántsága, hogy a bosszút véghez vigye. Az apád befolyásos politikus vagy vallási vezető? Semmit sem számít. Felpofoztad és terrorizáltad a barátnőmet? Akkor is véged. A morális és erkölcsi kérdések, konfliktusok, és az azokra adott - sokszor agresszív - válaszok téren és időn túliak, példaértékűek és tipikusak - olyanok, akár a képregények lapjai: feketék vagy fehérek, szürkeárnyalatok nélkül.


Rodriguez filmje közel tíz évvel a premierje után is ugyanolyan hatással van a nézőkre, és ezen a Director's Cut változtatásai sem rontanak. Minden brutalitás és véres leszámolás ellenére a szereplők továbbra is az önnön megváltásukat keresik, és olyan alapvető érzelmek vezérlik őket, mint például a szeretet, a ragaszkodás vagy a szerelem, melyekért semmilyen ár nem lehet elég magas, még az önfeláldozás sem.
A Sin City távolról sem találta fel a spanyol viaszt, de kétségtelenül radikálisan új formában tárta azt az olvasók elé, ezek után pedig már nem is olyan nehéz jó filmet készíteni, hiszen minden kulcspont adott, "csak" a fázisokat kell közéjük illeszteni. Gyorsan hozzá kell tenni persze, hogy mindez a képregény érdeme, és nem a filmé, így Rodrigueznek ez esetben inkább csak amolyan "közvetítő"-szerep jutott, mivel a történet alapjait Frank Miller már 20 éve lerakta.


Nyomasztó atmoszféra lengi körül az egyes epizódokat, melyek itt-ott összefüggenek egymással, például Shellie, a pincérlány révén, aki feltűnik olyan részekben is, melyek nem róla szólnak, ám ezzel teremtődik meg az a kapocs, ami a filmben egyértelművé teszi, hogy ugyanabban a közegben játszódik minden.
A kamerakezelés háttérbe szorul, hiszen a képi világ egy az egyben a képregénykockákat idézi, ami adott, ám Rodriguez belevitt néhány olyan mozgást, színt, és játékot a mélységélességgel, melyeket lehetetlen rajzolva reprodukálni, így a film bizonyos elemei a grafikus novella fölé emelkednek, és önálló filmnyelvé állnak össze.
Sok a belső monológ, melyek az alapvető információközlésen túl a szereplőket is kiválóan jellemzik, de természetesen párbeszédek is akadnak.
A filmes dramaturgia másik eszköze a zenehasználat, ami jól egészíti ki a látványt, szintén baljós hangulatú, visszafogott, általában kevés hangszerrel operál (amolyan "noir-os").


A színészi játék pazar, bár ez nyilván a durva kinézetű alakok és csodaszép nők számlájára írható. A húzónevek kétségkívül Bruce Willis és Mickey Rourke, de látható még Clive Owen, Benicio Del Toro, Powers Boothe, Rutger Hauer, Michael Clarke Duncan, Elijah Wood, Michael Madsen... és persze olyan szemrevaló eyecandyk, mint Rosario Dawson, Brittany Murphy, Jessica Alba, Carla Gugino, Devon Aoki, vagy Alexis Bledel.

A Sin City vitán felül a legjobb képregény-adaptációk között van, de még azon belül is külön kategóriát képvisel, hiszen szinte kockáról kockára megegyezik a film az adaptált grafikus novellával, és a színészek is meglehetősen hasonlítanak az általuk játszott figurákhoz (főleg Mickey Rourke, aki a legnagyobb telitalálat). Erre szokás azt mondani, hogy egyszeri és megismételhetetlen.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr56776061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.