Vonzások

2014. július 24. 11:16 - Kővári György Márió

Az Oldboy és a Bosszú-filmek rendezője, Park Chan-wook első amerikai (nyilván bér)munkája egy végzetes titkokat rejtegető család életébe avatja be a nézőket. A stílus és a kiváló atmoszféra-teremtés ezúttal is megvan, mint ahogy a remek fényképezés és a jó színészek, csak már megint az a fránya forgatókönyv, amit pont nem kellett volna egy ilyesmiben járatlan (mert alapból színész) emberre bízni. Nem rossz persze, csak nem is túl jó. Azért Chan-wook megpróbálta kihozni belőle a maximumot, és ez már önmagában elég ok a film megnézésére.

A 18 éves India apja váratlanul meghal egy autóbalesetben. A temetésen, majd az azt követő megemlékezésen feltűnik a férfi öccse, akinek létezéséről korábban senki nem tudott. Charlie bácsi beköltözik a házba, hogy az asszony és a lány segítségére legyen, támaszul szolgáljon a nehéz időszakban, behízelgő modorával aztán hamarosan mindkettőjükkel megkedvelteti magát - talán túlságosan is. Indiából korábban nem tapasztalt érzések törnek elő, ám ez még csak a kezdet, mert az ismeretlen nagybácsi felbukkanása nem is akkora véletlen, mint gondolná.
 
 
Ez is egy tipikusan olyan film, aminek a történetét nem szabad elspoilerezni, mert gondolni kell azokra is, akik még nem látták. Ezekre a leendő nézőkre való tekintettel nem részletezem a fordulatokat, és persze a befejezést sem árulom el, ám fel kell hívnom a figyelmet, hogy nem egészen azt fogják kapni, amit esetleg elvárnak. Hogy miért? Mert alapvetően semmilyen újdonsággal nem szolgál a történet és a cselekmény, a végén viszont, amikor kiderül a nagy igazság, elmarad a katarzis - magyarán szólva nincs drámai csúcspont, aminek láttán az ember csak döbbenten pislogna ki a fejéből, és azt mondaná: "húúúbameg!".
 
 
Habár Charlie eleinte India anyjának tűnik csapni a szelet, hamar megmutatkozik, hogy valójában a lány áll az érdeklődésének középpontjában. Néhány kedves szó, némi közös zongorázás, hosszú pillantások... egy éppen csak a felnőttkor küszöbén álló, érzelmileg instabil lánynak talán ennyi is elég. Gyorsan hozzáteszem: a férfi nem akarja elcsábítani Indiát, sokkal inkább amolyan rokonlelket lát benne (a vérségi kapcsolaton túl), sőt még azt is megkockáztatom, hogy egy torz mester és tanítvány-viszony is kialakul kettejük között. Ezek után Evelyin csak eszköz lehet Charlie kezében, aki a kapu az Indiához vezető úton. Kár, hogy mire a nő erre rájön, már késő.
 
 
A valódi főszereplő tehát India, az ő személyiségfejlődését kísérhetjük figyelemmel. Ahogy a film legelején elmondja (és ekkor még nem sok jelentőséget tulajdonítunk a szavaknak):
 
Az apró, távoli dolgokat is látom, amik mások számára láthatatlanok. Az érzékeim az egész életemet betöltő vágyódásomból erednek. Vágyom arra, hogy megmentsenek, hogy kiteljesüljek. Ahogy a szoknyának kell a szél, hogy fodrozódjon, engem is rajtam kívül álló dolgok alakítanak. Apám övét hordom az anyám blúza köré kötve. A cipőmet a nagybátyámtól kaptam. Ez vagyok én. Ahogy a virág sem választja ki a színét, mi sem tehetünk arról, amivé váltunk. Csak akkor leszel szabad, ha erre ráeszmélsz. És felnőtté válni azt jelenti, szabaddá válni.
 
Meglehetősen szabadon értelmezi Wentworth Miller (színészként ő volt A szökés főszereplője, de "játszott" még pl. A kaptár: Túlvilágban és az Underworldben...) forgatókönyve a felnőtté válást és az azzal járó szabadságot; maradjunk annyiban, hogy normális ember nem így gondolkodik és cselekszik, ahogy India, de hát az USA-ban minden egy picit másképp van nyilván.
Érdekes, hogy erre a filmre sikerült megnyerni a kiváló dél-koreai rendezőt, mert bár Chan-wooktól sem áll távol a szereplőinek lelki bugyraiba való leásás, hát még az erőszak, nála azért egy kicsit mégis másképp működnek a dolgok, kevésbé öncélú, kevésbé hatásvadász módon. Megint csak a gondolkodás- és szemléletbeli különbözőség az amerikaiak és a világ többi része között...
 
Ami azt illeti, sok amerikai néző talán "művészfilmnek" is titulálhatná a Stokert, és ez csak részben lehet azért, mert a 20th Century Fox "kevésbé mainstrem" alkotásait bemutató Fox Searchlight Pictures nevű leányvállalata volt a forgalmazó. A másik ok a különféle jelképek használta, így például az India köré rakott cipősdobozok (és egy jelenetben a cipők átváltozása egyre kisebb méretre), plusz a pók, ami többször is látható a film során (a pók többek között a tökéletes vadász és az erős nő szimbóluma).
 
A hagyományos értelemben vett "akció" is kevés, a dráma a szereplők közötti viszonyból, ill. ennek a megváltozásából származik, szóval aki mozgalmasabb cselekményre vágyna, talán (valószínűleg) csalódni fog egy kicsit.
A probléma valódi gyökere alapvetően a nem túl érdekes, hovatovább megszokott fordulatban és lezárásban keresendő, meg persze abban, hogy amikor eljut idáig a történet, az előzmények nem különösebben kerülnek új megvilágításba. Van persze némi meglepetés, ám az közel sem üt akkorát, mint mondjuk egy Verbal Kint a Közönséges bűnözők végén. Az ember tudomásul veszi, hogy oké, ez a helyzet, jaj, milyen érdekes, de nagyjából ennyi.
 
 
Marad tehát a rendezői stílus, a szép fényképezés és a hangulat, amik elviszik a hátukon a filmet - na meg a szereplők, akik egész jól teljesítenek.
Nicole Kidman hozza a szokott formáját, de mivel nem ő a főszereplő, viszonylag keveset látni. Jó értelemben nem is nagyon hiányzik.
Mia Wasikowska még mindig tehetséges színész, alighanem fényes karrier áll még előtte, és egyáltalán nem mondhatja, hogy csak a bájos megjelenése miatt (mivel az nincs neki, pontosabban: nem olyan módon, mint mondjuk egy Chloë Grace Moretz).
Matthew Goode arca néha tisztára olyan, mint Anthony Perkinsé a Psychóban, pláne, ha még úgy is néz, mintha vámpír lenne, aki mindjárt az ember nyakába ugrik. Színészileg talán őt lehetne kiemelni a három fő karakter közül.
Érdemes még megemlíteni a mellékszerepekben látható Jacki Weavert és Dermot Mulroneyt is.
 
Ha más rendezte volna a Stokert, alighanem egy sokkal átlagosabb, középszerűbb film lett volna, ám Park Chan-wook kezében egy nem szokványos amerikai alkotás lett. Olykor jól jön az ilyenfajta "vérfrissítés" Hollywood számára, még akkor is, ha az nem jár minden esetben maradandó végeredménnyel.
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr836540383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.