A csodálatos Pókember 2.

2014. június 26. 10:14 - Kővári György Márió

 
Nincs szükség a Disney beleszólására ahhoz, ha valaki Marvel-adaptációt akar készíteni, hiszen az egércég nem az összes képregényszereplő filmes joga felett rendelkezik. A hálószövő például a Sonynál van, és 2002-ben le is forgattak egy korrekt, de valahogy mégsem az igazi filmet. Sam Raimi és Tobey Maguire kollaborációja végül trilógiává bővült, ám a folytatásonként csökkenő színvonal, a fanyalgó kritikák, és az egyre csalódottabb rajongók miatt a cég reboot-projektbe fogott, ennek eredménye lett az egyszerűen csak A csodálatos Pókemberre keresztelt új film 2012-ben, ami helyből jobban sikerült, mint a három korábbi mozi együttvéve, és bár a melegvizet közel sem találta fel, nagyon kellemes bevételeket produkált (több mint 700 millió dollárt), így a folytatás borítékolható volt. Röviden: megérte a várakozás.

Nem sokkal az első film eseményei után járunk. Peter Parker éli a mindennapjait: közeleg az érettségi, álarcos bűnüldözőként rosszfiúkat kap el, az emberek szeretik, ráadásul még a csodaszép Gwen Stacyvel is jól halad a kapcsolata, igaz, a lány apjának halála miatt folyamatosan félti a szerelmét, mert attól tart, ha valakit közel enged magához, annak könnyen baja eshet. Mindeközben ott van még a szülei rejtélyes eltűnése is, melyről újabb információk derülnek ki.
Norman Osborn halála után Harry megörökli a hatalmas cégbirodalmat, ahol az a szürke kis alak is dolgozik, akit Pókember egy nap megment. Max Dillon nem sokkal később súlyos balesetet szenved, ennek következtében pedig a szervezete átalakul: élő elektromos energiává változik, és veszedelmes szuperbűnöző lesz belőle.


A második rész tökéletesen hozza elődje színvonalát, ami elsősorban a rendezőnek és a szereplőknek köszönhető, de emellett még a története is egész jó, ahhoz képest persze, hogy a szkript nem óhajtja megváltani a világot, és tulajdonképpen ugyanolyan sablonokból építkezik, mint az amerikai filmek 95%-a. Bár lehet emiatt fanyalogni, vannak esetek, amikor ez a módszer - minden megszokottsága ellenére - jól működik, mivel a színészek vagy a látvány át tudja lendíteni a nézőket az ismerős fordulatok döccenőin, és ennyi már bőven elég a kellemes szórakozáshoz.
Nyilván Marc Webb is rájöhetett, hogy ha már a forgatókönyv nem fog az Akadémia ajtaján dörömbölni az aranyszobrocskáért, akkor néhány újszerű apróság filmbe illesztésével elkendőzheti a túl zavaró kliséket. És ez a módszer megint csak bejött.


Először is: ez a film sem akarja annyira komolyan venni önmagát, amennyire az első trilógia tette (ez volt az egyik hibája), hanem megmaradt játékosnak és néhol komolytalannak, amibe simán beleillenek az olyan jelenetek, mint amikor Pókember tűzoltó-sisakkal a fején akciózik vagy gyepálás (és tulajdonképpen zúzás) közben jópofizik az ellenfeleivel (lásd a film eleji autósüldözést). A képregényekben is nagyon hasonló a karakter, szóval extra piros pont jár azért, hogy ez az új filmben is megjelenik.


Másodszor: a történet - nagyon helyesen - a szereplőkre és a köztük lévő viszonyokra helyezi a hangsúlyt, így tehát a falmászó relatíve keveset is tűnik fel a film során. Peter Parker legalább olyan fontos, mint Pókember, és megint csak ez volt a helyes döntés. Nem egy álarcos-jelmezes csodabogár a központi figura, aki időnként visszavedlik civil alteregójába, hanem egy átlagos srác, aki olykor szuperhősködik, mert úgy alakult az élete.


Még talán Elektro is megbocsátható, hiszen ez a karakter a legközhelyesebb - de főleg az előtt, hogy fejest ugrott volna az elektromos angolnák közé, hiszen Max egy igazi Pókember-megszállott, aki a saját mellőzöttségét rajongása tárgyával próbálta ellensúlyozni, amikor pedig az általa annyira olyannyira csodált lény sem váltja be a hozzá fűzött reményeket (illúziókat), elborul az agya, és frissen szerzett képességeivel az egész világon akar bosszút állni.

Ha innen nézzük, akkor ez is akkora sablon, hogy 3D nélkül is kilóg az IMAX-ből, ugyanakkor havonta lehet hallani olyan híreket az USÁ-ból, hogy tinik ehhez hasonló, piszlicsáré okok miatt kezdenek ámokfutásba (lásd pl. a huszonéves, szűz srác esetét, aki csajozás helyett inkább lövöldözni kezdett...). Egyszerűsége ellenére is hihető tehát Elektro motivációja, bár tény, hogy a figura elbírt volna még némi finomítást.


Egy ellenfél nem ellenfél, így tehát nem csak Harry Osborn Zöld Manóként való visszatérését láthatjuk, de a Rinó is tiszteletét teszi, igaz, a trailerben látottakhoz képest lényegesen kisebb mértékben, a film legvégén (ill. ha úgy vesszük, akkor a legelején is - keretes szerkezet mint poén?).


Mindenképp beszélni kell Gwen haláláról is - és nem, ez nem spoiler, hiszen mindez már évtizedekkel ezelőtt megtörtént; ez volt annak idején (1973-ban) az addigi amerikai képregénytörténet egyik legsokkolóbb momentuma, hiszen addig nem volt "divat" megölni egy közkedvelt figurát. Gwen filmes megjelenése, sőt főszereplővé tétele előrevetítette, hogy a bájos szőkeség előbb-utóbb el fog tűnni, és ez most meg is történik - ám aggodalomra semmi ok, hiszen még a Pókember-képregényeket annyira nem ismerők is tudják, hogy Peter nagy szerelme Mary Jane Watson - akivel (azaz Shailene Woodleyval) amúgy Webb fel is vett jeleneteket, de végül kihagyta a filmből, hogy a folytatásban tisztább legyen az alaphelyzet a két szereplő között.


A színészek egytől egyig remekelnek (ez volt a Raimi-filmek egyik nagy hiányossága - tisztelet a kivételnek); Andrew Garfield és Emma Stone között nagyszerűen "működik a kémia" (nem csoda, hiszen a valóságban is egy pár, tehát lényegében önmagukat játsszák), Dane DeHaan gonosz vigyora simán felér Willem Dafoe-éval, Jamie Foxx is tisztességesen teszi a dolgát, a legjobb alakítást azonban - megint - Sally Field nyújtja, ráadásul May néni nem is kevés átalakításon esett át a képregényhez képest, ám ez most mindenképp dicséretet érdemel, mert a módosítások árnyaltabbá és szerethetőbbé tették a figurát.
Érdekesség, hogy J.J.J., azaz Jonah J. Jameson, a Hírharsona kefehajú főszerkesztője - J. K. Simmons fergeteges prezentálásában a Raimi-filmekben - most nem jelenik meg, ám egy e-mail formájában mégis kapunk belőle egy kicsit - és keresetlen stílusával ezúttal sem okoz csalódást (WRONG!!!).


A látvány és a speciális effektusok ismét lenyűgözőek, főleg persze a Pókember szemszögéből mutatott hálóhintázás, de Elektro "lövöldözései" is elég jól néznek ki - repkedő autókat pedig bármikor szívesen elnézeget az ember. A fényképezés és zene átlagosnak mondható - aranyos poén viszont Peter telefonjának csengőhangja.


Az X-Men - Az eljövendő múlt napjai és az Amerika kapitány 2. mellett a második (új) Pókember-film is az elmúlt évek legjobb Marvel-mozija között van, ami nem csak hű maradt a forrásként szolgáló képregényhez, de közben a modernizálása, aktualizálása, és persze a filmre való adaptálása is jól sikerült. Ezt a tendenciát kell folytatni, nem radikális, stílusidegen változtatásokat eszközölni (mint a Rozsomákok esetében...), és akkor a végeredményt a közönség és a kritikus-társadalom is kedvelni fogja.
6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr946420265

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2014.08.16. 20:10:12

Mostanra jutottam el odáig, hogy pótoljam. Hát a film legalább 40-50 perccel hosszabb, mint kellene.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2014.08.16. 21:03:58

@Kővári György Márió: ahogy gondolod, de elég szomorú, hogy ebben az évben volt egy jó amcsikapcsi, egy jó x-men, meg egy galaxis őrzői, és itt ez a kimondhatatlanul gyenge csodapók 2. :S

Kővári György Márió · http://filmkockasag.blog.hu/ 2014.08.16. 21:05:06

@doggfather: Szerintem egyáltalán nem lett annyira gyenge. Az tény, hogy az X-Men és az Ami kapi jobb volt, de azért a Pókfejnek sincs sok oka szégenykezni. A Galaxist még nem láttam.