Vakító fények: Főszerepben Carrie Fisher és Debbie Reynolds

2017. február 08. 21:15 - Kővári György Márió

Tavaly év végén a világ döbbenten értesült arról, hogy Carrie Fisher alig 60 évesen életét vesztette. Szomorú tény, hogy Fisher édesanyja, Debbie Reynolds, az Ének az esőben és számtalan más film főszereplője mindössze egy nappal később szintén elhunyt.
Tipikus mozicsillag-sors volt az övék. Anya és lánya is rendkívül fiatalon került a filmiparba; előbbi 16, utóbbi 13 évesen. Debbie viszonylag jól viselte, ám Carrie sokáig nem tudott megbirkózni a hírnév súlyával, ami közismert drogproblémáihoz vezetett. Míg Reynolds közel 66 évig szerepelt a mozivásznon és a színpadon, addig Fisher életét egy bizonyos film határozta meg.
Boldogságban és nehézségben sem szűkölködő életükről az HBO készített nemrég dokumentumfilmet, amely Carrie tragikus hirtelenségű halálával nyer szomorú aktualitást.

Háttér:

Debbie Reynolds 20 éves volt, amikor 1952-ben berobbant a köztudatba az Ének az esőben című musicallel, ami egycsapásra meghozta számára a világhírt - és az azt követő több mint fél évszázadban szinte megállás nélkül dolgozott filmekben, tévéműsorokban és persze színpadon.
1955-ben férjhez ment az énekes szupersztár Eddie Fisherhez, ami korának legnagyobb médiaszenzációja volt. Két gyermekük született: Carrie és Todd, ám a házasság csak néhány évet bírt ki, és a pár 1959-ben elvált.
A gyerekek élete születésüktől fogva a bulvárfigyelem középpontjában állt, végül Carrie lett a híresebb, aki anyja nyomdokaiba lépett, 1977-ben pedig őt is utolérte a végzete. A Csillagok háborúja minden idők egyik leghíresebb filmjévé vált, kulturális jelenséggé nőtte ki magát, az ifjú színésznő pedig hasztalan próbált kibújni Leia hercegnő skatulyájából; a nyomást végül csak kábítószerekkel volt képes elviselni, ám ez alapozta meg önéletrajzi ihletésű regényét is (Képeslapok a szakadékból), melyből később filmadaptáció készült.
Fisher december végén Londonból Los Angelesbe repült, amikor rosszul lett, és bár sikerült újraéleszteni, kritikus állapotban került kórházba, ahol 27-én elhunyt. Édesanyja, részben idős kora miatt, de gyaníthatóan a hír hatására is, másnap "követte".
 

Örök rivaldafény

Sokan irigylik a híres színészek életét, noha a siker, pénz, csillogás mögött gyakran húzódnak meg kevésbé vonzó dolgok, pl. depresszió, alkoholizmus, drogfüggőség, stb. Az állandó feszültséget, a zsugorodó privát szférát, a megerőltető hajtást, a média szüntelen zaklatását nem tudja mindenki elviselni, a dollármilliókban mért sikerek ellenére sem, ezért keresnek valamilyen kiutat, ami egy időre elfeledteti velük a valóságot.
Ez az élet nem természetes, akkor sem, ha az ember szinte bármit megengedhet magának. Fokozottan érvényes a mondás, miszerint a pénz nem boldogít, persze, személyiségtől is függ, ki hogyan képes megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyek a sztárságból adódnak.

Debbie Reynolds profi sztár volt, egészen élete végéig. Amikor épp nem vette kamera, nem világította az arcát reflektor, nem is volt ugyanaz az ember, mint aki a színpadon valósággal tündökölt. Az előadóművészet éltette, az volt a lételeme.
Reynoldson mindig látszott, mikor "vált", ahogy színpadra vagy a díszletbe lépett, amikor fényképezőgép-vakuk villogtak felé, újságírók és rajongók vették körül. Talán eleve ilyen típus volt, talán ennyire jó színész, de mindig jól el tudta rejteni Marie Francist, hogy a külvilág csak Debbie-t lássa.
Ezzel szemben Carrie viszonylag hamar összeroppant, és A Jedi visszatér idejére már masszívan anyagozott - amit sokan észre is véltek venni az egyik hosszan hagyott körmét látva, bár a színésznő többször is úgy nyilatkozott, hogy összecsavart bankjegyeket és kiskanalat használt a mindenkori adagja elkészítéséhez, elfogyasztásához. Ennek persze a végeredmény szempontjából nincsen nagy jelentősége.

A filmet nézve szomorú volt látni, hogy Carrie Fisher mennyire megöregedett az évek során, és bizony a különféle drogok is alaposan rajtahagyták a nyomukat a testén. Lassú mozgása, görnyedt tartása, kissé kásás, mély hangú beszéde alapján bizony nehéz felfedezni benne Leia Organa bájos vonásait.

Anyjával ugyanakkor rendkívül szoros volt a kapcsolata, a legjobb barátjának tartotta, hetente többször is találkoztak, ami persze nem volt nehéz, hiszen házaik egymás mellett álltak Los Angelesben.

A Brigh Lights a dokumentumfilmek azon számát gyarapítja, melyekben alig vannak beszélő fejek, ehelyett a kamera inkább a szereplőket követi a mindennapi tevékenységeik közben - pl. Debbie fellépésre készül, Carrie süteményt visz az anyjának, együtt indulnak a Színészek Céhének díjátadójára, stb.
Persze, azért vannak "hagyományos" dokus elemek, pl. bőven láthatunk régi családi fotókat és filmfelvételeket, archív tévés bejátszásokat, melyek egyikéből azt is megtudhatjuk, hogy a 15 éves Carrie Fishernek milyen gyönyörű énekhangja volt.

A film nem a "kezdetektől napjainkig" módszert alkalmazza; egy néhány évvel ezelőtti pillanatban lép be a két színésznő életébe, ez adja a keretet a múlt felidézésének, alapvetően azonban a stílus leginkább egy reality-sorozathoz, pl. a The Osbournes-hoz vagy a Hogan Knows Besthez hasonlítható (Carrie Fisher pedig sajnos eléggé úgy is néz ki, mint a szénné kokszolt Ozzy...).

 

 

A Bright Lightsnak nincs igazán konklúziója, nem akar valami nagyot mondani, egyszerűen csak bemutat a világ legismertebb színésznőiből kettőt, azon belül is az életük egy rövid szakaszát, afféle "a sztár is csak ember" módon. Talán más volt az eredeti elképzelés, akár a megvalósításról, pláne a befejezésről, ám Debbie és Carrie halála ezt megakadályozta.

 
 
loading...

 

Szólj hozzá!
Címkék: Ajánlott

A bejegyzés trackback címe:

http://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr2512239070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.