A tamasha perzsa eredetű hindi kifejezés, ami nagyjából annyit tesz: ünnepség, izgalmas, érdekes esemény, de egyben egy tradicionális indiai színházi előadásmód neve is.
Szerelembe esni határozottan jobb, mint liftaknába, és ezzel nincsen másképp az indiai szubkontinens sem, ahol az emberek ugyanúgy társra vágynak, mint a világon bárki, és persze nekik is rengeteg akadályt kell legyőzniük, amíg elnyerik az áhított nő/férfi szívét.
Ezt a témát Európában, de főleg a nagy pocsolyán túl jellemzően rózsaszín cukormázzal nyakon öntve szokták prezentálni a Nagyérdeműnek, de Bollywoodban ezt is másképp csinálják, számunkra legalábbis kissé furcsa, de azért szerethető módon, bár közel sem hibátlanul.
A történet:
Évekkel később Indiában a lány észrevesz egy ismerős arcot egy teázóban; kiderül, hogy a valóságban Ved egyáltalán nem olyan szertelen ember, mint Korzikán volt, egy irodában termékmenedzserként dolgozik, napjai teljesen átlagosak, nyoma sincs annak a mókás figurának, aminek Tara megismerte. Ennek ellenére randevúzni kezdenek, nem sokkal később pedig a házasság is szóba kerül, de a nő végül visszautasítja a férfi ajánlatát.
Ved összetörik, és egyre mélyebbre süllyed az önsajnálatban. Úgy érzi, élete szakadékba zuhant, melynek egyik oldalán az apja elvárásai vannak, a másikon pedig az az élet, amit már gyerekkora óta szeretne élni.
Tejas aranya
Nyugati szemmel nézve a cselekmény olykor nehezen követhető, például eleinte az sem tiszta, hogy ki kicsoda, és csak a film vége felé válik egyértelműbbé, hogy ki a flashbackben látható kisfiú, és ekkor válik az is végképp világossá, hogy egy (kissé didaktikus) tanmesét lát(t)unk, bár a fel-felbukkanó öregember, a mesélő elbeszélései alapján erre hamarabb is rá lehet jönni, legfeljebb kell hozzá némi tapasztalat a dél-kelet ázsiai mozik terén (Thaiföld, India, Dél-Korea, stb.).
Nagyon szép a fényképezés, kellemesek a dalok, a színészek jól játszanak (európai mércéhez képest is), a történet viszont eléggé bő lére van eresztve; Nyugat-Európában és pláne Hollywoodban az ilyesmit másfél óra alatt letudnák, nem kell hozzá 135 perc - ugyanakkor indiai viszonylatban ez még rövidnek is mondható, ráadásul arrafelé még mindig szokás szünetet tartani a vetítések alatt (ami a jellemzően három-négy órás filmek mellett nem is butaság).
Utóbbiak azért mégis csak fontosak, mert hangulatteremtőek, szépek, és persze lehetőséget adnak a nézőnek a "pihenésre" két drámai blokk között.
A szerelem minden akadályt legyőz, akármekkora közhely is ez a kijelentés, pláne filmben feldolgozva, de a végén mégis csak lehet örülni, amikor a két fél egymásra talál. Arra a néhány pillanatra mi magunk is szebbnek látjuk a világot és a saját kis életünket, elhisszük, hogy ránk is vár valaki, akár egy olyan csinos, őzikeszemű lány, mint Deepika Padukone. Rám például várhatna. ^^
