"Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.", írta Hamingway Az öreg halász és a tenger-ben. E filozófia már megszámlálhatatlan könyv és film alaptézise volt az elmúlt évszázadokban, nem csoda hát, hogy Andy Weir is ezt választotta az utóbbi évek egyik legsikeresebb scifi-regényéhez, A marsihoz. Igaz, Mark Watney-t nem akarja senki elpusztítani, legfeljebb a vörös bolygó, de ahogy azt okosan megjegyzi a sztori végén: az ember egyik problémát oldja meg a másik után, és ha már elég problémát megoldott, hazajut. A könyv és az abból készült Ridley Scott-mozi tiszteletteljes főhajtás az emberi találékonyság és kitartás előtt.

A történet:

Valamikor a nem túl távoli jövőben az ARES III a NASA legújabb Mars-missziója. A legénység rutinműveleteket hajt végre a felszínen, amikor egy vihar miatt vészstartot kell végrehajtaniuk, eközben pedig egyikük, Mark eltűnik, társai pedig abban a hitben, hogy meghalt, nélküle indulnak vissza a Földre.

Hamarosan kiderül, hogy a férfi életben van, ám erről senki nem tud, és mivel az élelmiszerkészletek nem tartanak örökké, a botanikus Watney elhatározza, hogy életben marad, mégpedig helyben termesztett burgonyával.

Próbálkozásait hamarosan siker koronázza, ezek után pedig az következik, hogy életjelet küldjön a NASA-nak. Amikor az ügynökség értesül a férfi szorult helyzetéről, haladéktalanul egy mentőexpedíció szervezésébe fog.

Mars a Marsról!

Meglepő, de a film (a regényt e sorok írásakor még nem olvastam) nem a megszokott sopánkodós, "jaj, istenem, itt halok meg egyedül, mi lesz velem és a családommal?" típusú történettel operál, hanem kifejezetten vidám hangulat járja át, melyben központi szerepet kap a pozitív hozzáállás és a nem meghátráló, a felmerülő problémákra állandóan megoldást kereső magatartás.

Ez jelentős változás a hasonló jellegű, megszokott mozikhoz képest, főleg az utóbbi időkben a témába leginkább passzoló és sok tekintetben azonos Gravitáció esetében, ami inkább a negatívumokra koncentrált, és abból próbált pátoszt teremteni (bár tény, hogy volt benne pozitív személyiségfejlődés).

Ami azt illeti, a Mentőexpedíciónak simán felróható lenne, hogy egy ilyen szélsőségesen nehéz szituációban, amelybe Watney került, hogy-hogy nem omlik össze még csak egy pillanatra sem, holott ez nagyon is elvárható emberi reakció lenne, ám ezzel együtt el lehet hinni, hogy a férfi épp ellenkező módon reagál, ez pedig mindenképp ösztönzően hathat a nézőkre, amikor a saját életük addig komolynak hitt problémáira gondolnak.

Valóban csak hozzáállás kérdése lenne, hogy a bajban mit és hogyan cselekszünk? Nyilván a film erősen próbál idealizálni, de összességében talán igaza van. Lehet nyígni és zokogni, és lehet röhögve fityiszt mutatni az egész világnak, addig sem unatkozunk, igaz, az I Will Survive hatszáznegyvenhatodik meghallgatása után már kevésbé őszinte a mosolyunk...

Megvalósítás, színészek és konklúzió

Lágymányosi (bocs, azóta Rákóczi) híd, MÜPA, na és persze a NASA-központ "szerepében" a Bálna, ami ha már ott áll kihasználatlanul a pesti Duna-parton, akkor legalább ennyi értelme legyen a felépítésének a beleölt több százmillió forintért.

Mert igen, Ridley Scott Magyarországon forgatott, ami a történet szempontjából tök mindegy, gyártási költségek és adókedvezmények szempontjából viszont nagyon nem.

A film közel 140 perces, de nem unalmas, nincsenek üresjáratok, a tempó végig egységes, élvezhető, normális módon peregnek az események, holott eleinte azt hittem, hogy Matt Damon két órán át fog bőgni, amiért a Marson kell feldobnia a talpát.

Ahhoz képest sok érdekességet látunk, még több techno-blablát (közelítési sebesség meg ehhez hasonló okosságokat) hallunk, ráadásul mindezt szinte komikus hangulatban, persze közel sem vígjátékról van szó, hiszen azért gyakran beüt a krach, viszont nem olyan abszurd módon és mennyiségben, mint pl. egy Armageddonban, aminek láttán Murphy is a fejéhez kapna.

Jó az operatőri munka, gyakoriak a különböző fedélzeti kamerák által mutatott képek, és szépek a (digitális) marsi tájak.

Matt Damon ismét bebizonyítja, hogy gond nélkül képes elvinni a hátán egy filmet, még ilyen "nagyot" is, még egy kis huncut pimaszságot is belevisz a karakterébe, amitől kifejezetten kedvelhető alakká válik Mark Watney.

Az, hogy a NASA igazgatóját Jeff Daniels alakítja, igazából lényegtelen, gyakorlatilag bármilyen színészre rá lehetett volna osztani ezt a szerepet, de azért jó Danielst ismét mozifilmben látni.

Chiwetel Ejiofor amilyen idegesítő volt olykor a 12 év rabszolgaságban, most megmutatja, hogy színészileg milyen sok van benne, lám, jól ért a könnyedebb figurák életre keltéséhez is.

Rajtuk kívül láthatjuk még Michael Peñát, Kristen Wiiget, Sean Beant és Jessica "Ripley-klón" Chastaint.

A Mentőexpedíció nem kifejezetten Ridley Scott-film, legalábbis egy Alienhez, Gladiátorhoz és Prometheushoz szokott nézőnek elsőre furcsa lehet, hogy éppen őt választották ki a rendezésre, mert annyira más jellegű mozikat dirigált pályája során. Ezzel együtt azért meg is találhatóak a Scottos jellegzetességek, csak épp a remélt sötétség és pusztítás nélkül.

Hogy a film mennyiben különbözik a forrásként szolgáló regényhez képest, jelen pillanatban nem tudom megállapítani, ám ez most jól jön, hiszen a könyv ismeretének hiányában jobban lehet a filmre mint önálló produktumra koncentrálni, előzetes elvárások nélkül. Ennek fényében az állapítható meg, hogy közel nyolcvan évesen Scott továbbra is kiváló rendező, aki jól tud történetet mesélni, színészeket vezetni és feszültséget teremteni.