1993-ban - jóval az internet-bumm előtt - még szóbeszéd és újságcikkek útján terjedt a hír, hogy Hollywood és a világ egyik leghíresebb rendezője, Steven Spielberg filmet készített Michael Crichton Őslénypark című kalandregényéből.

A végeredmény filmtörténeti mérföldkőnek bizonyult, és bár a rendező szinte az összes rá jellemző motívumot és persze a kötelező mozis közhelyet felsorolta, a Jurassic Park mindezek ellenére (vagy mellett) elcsípett egy jellemző hangulatot, korszellemet, amerikaiul szólva: jó helyen volt jó időben, de persze sokat számított az is, hogy a közönség ekkor láthatott először számítógéppel életre keltett, fotorealisztikus figurákat a mozivásznon - hogy a Star Wars óta nem látott óriási franchise-kampányról már ne is beszéljünk.

A történet:

John Hammond, a különc üzletember nagyszabású vállalkozásba fog: egy Costa Rica melletti szigeten valódi, klónozott dinoszauruszokat felvonultató szórakoztatóparkot akar nyitni, ám a befektetői meggyőzéséhez szüksége van néhány szakértő véleményére, ezért meghív három tudóst, hogy értékeljék a létesítményt. Egy közelgő vihar és egy elégedetlen technikus miatt az izgalmasnak ígérkező kirándulás hamarosan őrült menekülésbe csap át.

A természet utat tör...

Dinoszauruszok már évtizedek óta szerepeltek az amerikai filmek repertoárján, ám az esetek zömében nem voltak többek szimpla mozis szörnyeknél, amik pl. megtámadtak egy nagyvárost, törtek-zúztak, épületeket romboltak le, embereket tapostak el, esetleg más lényekkel verekedtek, míg végül a hős hadsereg meg nem állította őket.

A forgatókönyvírók nem sokszor erőltették meg magukat (a japán Godzilla kezdetben alaposan elhúzott tengerentúli "kollégái" mellett), és persze a trükktechnika is gyerekcipőben járt még, így a mozis őslények hosszú ideig eléggé behatárolt keretek között tűntek csak fel a vetítővásznakon.
Aztán jött a legendás Ray Harryhausen, aki forradalmasította a stop-motion technikát, így a dínók mozgása sokkal valósághűbbé vált (már ha lehet egyáltalán erről beszélni élő példány megfigyelésének hiányában).

Az idő múlásával a történetek is finomodni kezdtek, persze azért az Álomgyár nem próbálta átugrani a saját árnyékát, és bár dinoszauruszok rendszeresen feltűntek filmekben és tévésorozatokban, igazi szupersztárrá és hollywoodi értelemben vett aranybányává - annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt - csak a Jurassic Parkkal váltak.

Sem az előtt, sem az után nem volt olyan film, melyben az őslények ennyire "tisztán", ennyire önmagukként, élő, lélegző, valódi, élethű, "állatias" állatokként jelentek volna meg, ezért (is) úttörő, egyszeri és megismételhetetlen Spielberg alkotása.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

22 évvel ezelőtt ilyen volt egy szuperprodukció, és összehasonlítva napjaink hasonló termékeivel, igencsak szembetűnő a színvonalbeli különbség.

A történet nyilván itt sem ostromolja az olimposzi csúcsokat, a karakterek is eléggé egyszerűek, de mindez mégis értelmesen és szórakoztatóan kerül bemutatásra.

Míg korábban nem különösebben volt fontos a paleontológiai hűség egy dínós filmben, a Jurassic Parkban ez alapvető fontosságúvá lépett elő, és tette/teszi ezt úgy, hogy a nézők számára is érdekes lesz. A produkció tehát semmin nem spórolt, így ezen sem.

Spielberg lényegében önmagát másolta azzal, hogy "kedvenc" momentumaival töltötte meg a sztorit: gyerekekkel, fantasztikus lényekkel, erkölcsi mondanivalóval, lenyűgöző látvánnyal stb., viszont nem mérte szűken legkedvesebb feszültségteremtő eszközét, az indirekt félelemkeltést sem, ami már A cápában is remekül működött: bár sokszor nem látjuk a szörnyet, de attól még nagyon is jól tudjuk, hogy valahol ott van, emiatt pedig állandó feszültség jön létre a nézőben. 

Spielberg nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor, de nem is négyszer, hanem legalább hatszáznegyvennyolcszor alkalmazza pontosan ugyanazt a dramaturgiai hatáskeltő mechanizmust, és a végeredmény is mindig azonos - mégsem válik unalmassá, önismétléssé.

Újra kell indítani a Park ellenőrző rendszerét? Másszon éppen akkor egy kisfiú az elektromos kerítésen!

Sikerült elmenekülni a T-Rex elől? Szabaduljanak ki a velociraptorok!

A színészek kivétel nélkül remekelnek, persze nyilván a figuráik számára kimért területen belül. Richard Attenborough szinte erre a szerepre született, egyik ékköve színészi karrierjének, míg Sam Neill egyszerre komoly, de közben mégis szimpatikus őslényszakértő, csakúgy, mint Laura Dern, aki nem csupán csinos biodíszlet és persze a "kötelező nő", de teljes értékű karakter - a vállig történő ürülékbetúrás miatt pedig hatalmas kalapemelés jár neki.

Jeff Goldblum hozza a rá jellemző kissé lökött, de briliáns figurát, aki ráadásul több poénért és azóta klasszikussá vált szövegért felelős, a két gyerekszereplő - Ariana Richards és Joseph Mazzello - pedig eléri azt, hogy az ember ne akarja szó nélkül odadobni őket a T-Rexnek (vagy legalábbis ne azonnal).

Feltétlenül meg kell említeni John Williams fantasztikus kísérőzenéjét, ami azóta is a zeneszerző egyik legnagyobb, legismertebb mesterműve, és persze nem mehetünk el szó nélkül az Industrial Light&Magic digitális trükkjei mellett sem, melyekkel visszavonhatatlanul megkezdődött a CGI, vagyis a számítógéppel készített animációk kora.

A Jurassic Park közel sem tökéletes alkotás, a cselekménye is tulajdonképpen olyan egyszerű, mint egy fakocka, ám mégis megkerülhetetlen az egyetemes filmtörténelemben, és bár le lehet róla nyúzni a sokadik bőrt, de azt az egyediséget és stílust, amit Spielberg belevitt, soha senki nem fogja tudni utána csinálni. Neki magának sem sikerült Az elveszett világgal, a Jurassic World meg hiába profitál másfél milliárd dollárt, attól még olyan produkció marad, melyet legjobban Ian Malcolm megjegyzésével lehet jellemezni: "...szép nagy rakás szar."