Több jó ausztrál filmről volt már szó a blogon, pl. The Rover, Animal Kingdom, Az orvvadász vagy a Sleeping Beauty. Ezek szerint az aussie-k remek szakemberek, és nem csak másolni tudják Hollywoodot, de olykor még jobb produkciókat is képesek letenni az asztalra, ami főleg annak fényében méltó elismerésre, hogy jóval kevesebb pénzből gazdálkodhatnak amerikai kollégáiknál. Idén egy horror, vagy inkább pszicho-thriller a soros, ami nagyon minimál, nagyon kamaradráma, mégis könnyedén hozza a frászt a nézőre - és még mögöttes tartalma is akad.

A történet:

Amelia férje akkor halt meg, amikor vajúdó feleségét vitte a kórházba, az azóta eltelt hét évben pedig a nő és kisfia, Samuel egyedül élt egyszerű kis házukban. Amelia sosem tudta igazán túltenni magát férje halálán, ez pedig Sam életére is rányomta a bélyegét: a gyerek képzeletbeli szörnyektől fél, és kezdetleges fegyvereket barkácsol magának, hogy harcoljon ellenük, ennek hatására pedig eltanácsolják az iskolából.

Egyik este a Mister Babadook című mesekönyvet olvassák; ennek főszereplője egy természetfeletti lény, melynek létezéséről ha az olvasó egyszer tudomás szerez, Babadook többé nem ereszti el. Hamarosan furcsa dolgok kezdenek történni, Samuelnek pedig meggyőződésévé válik, hogy Mr. Babadook el akarja kapni őt és az édesanyját.

"Halott embereket látok."

Közismert vélekedés, hogy a kisgyerekek fogékonyabbak a természetfelettire, hajlamosabbak mások által nem észlelt jelenségeket tapasztalni, ezt a fajta "hitelességet" pedig a filmesek előszeretettel használják ki, hiszen egy gyerek szemén át megmutatni valami rémisztőt talán erősebb hatással jár, mintha ugyanezt felnőttekkel élnénk át. Az élet durvaságaitól és fonákságaitól még meg nem rontott, tiszta, gyermeki tudat elementárisabb módon képes közvetíteni a borzalmakat, ez pedig növeli a drámai feszültséget (lásd pl. Hatodik érzék, Poltergeist, Kedvencek temetője stb.), ám Jennifer Kent, író-rendezőnő erre még rádobta a jó, öreg "amelyik szörnyet nem látjuk, attól jobban félünk"-módszert is.

A karakterekről:

Rendkívül nyomasztó hangulat jellemzi a filmet, ehhez pedig nagyban hozzájárul a mindössze két főszereplő és a jórészt egy helyen, zárt térben játszódó cselekmény, a fakó színvilág, és a kísérőzene szinte teljes hiánya. Erre jönnek rá a horrorfilmekhez képest egész jól kidolgozott karakterek, akik közel sem papírmasé-figurák, hanem nagyon is hihető alakok, főleg persze Amelia, a fiatal özvegyasszony, aki az évek múlásával egyre magányosabb és elkeseredettebb, még a saját családja (húga) sem igazán törődik vele, és a hatóságoknak is csak az a fontos, hogy Sam jár-e iskolába.

A történet elsősorban a ő pszichológiai leépülésére koncentrál, ami főleg abból építkezik, hogy régóta nem tud rendesen aludni, ezért egy idő után már abban sem lehet biztos, hogy amiket a házban tapasztal, valóban megtörténnek-e, és ha igen, azokért tényleg Babadook-e a felelős - vagy csak az elcsigázott elméje játszik vele.

Ott van ugyanakkor Samuel is, aki apa nélkül nőtt fel, egy sosem ismert férfi emlékével, és miközben látja anyja fokozatos összeomlását, a saját gyermeki félelmeivel is meg kell küzdenie, ami eredhet a lámpaoltás utáni sötétségből, a ház fa szerkezetének apró neszeiből is - vagy ezekből mind együtt, amik Mr. Babadook "képében" testesülnek meg. Persze, ugyanennyi erővel az is lehet, hogy csak a gyerek fantáziája hozza létre a zajokat és a sötét árnyalakokat, amiket az egyre pszichotikusabbá váló anyja "átvesz" - de az is egy lehetőség, hogy Babadook egy gonosz erő manifesztációja, ami csak arra vár, hogy a szenvedésen és gyötrelmen keresztül bejusson a mi világunkba.

Garantáltan megijedünk

A néző, végig a film folyamán, ebben a bizonytalanságban van tartva, a befejezésben viszont egyértelműbbé válik a magyarázat, ám abban sincsen túl sok köszönet, mert legalább olyan nyugtalanító a végkifejlet, mintha valami más derülne ki.

Ha eltekintünk a nyilvánvaló fantasztikus elemektől, akkor a cselekményben azokra a lelki folyamatokra ismerhetünk rá, melyek a valamilyen kényszerhelyzetben lévő ember sajátjai; ez lehet például az elmagányosodás, valamilyen pszichikai függőség vagy betegség elhatalmasodása stb. Ezek nyilván nem fognak valamilyen rémalak felbukkanásához vezetni, ellenben jól mutatják, milyen utat jár be egy ember a kezdetektől egészen addig, hogy önmagának vagy akár másoknak is ártson. Ha úgy tetszik, Babadook a mindenkori emberi kétségbeesés és szenvedés szimbóluma, és bármikor előjöhet a tudatalattink mélyéről, hogy elemésszen minket.

Megvalósítás és szereplők és konklúzió:

A két főszereplő, Essie Davis és Noah Wiseman - főleg persze előbbi - remekel. Davis gond nélkül elviszi a hátán a filmet, alakítása igen széles utat jár be, és a kisgyerek játékára sem lehet panasz; nem csupán elmondja a számára írt szövegeket, hanem valóban játszik is.

A fényképezés - a már említett színvilágon túl - elég jó, van néhány szokatlan beállítás is, a trükkök viszont meglehetősen egyszerűek, viszont nincs is szükség bonyolultságra, tekintve, hogy a végső hatás úgyis a nézőben jön létre, ahhoz pedig bőven elegendő az a néhány mechanikus effekt (pl. rázkódó ágy) és visszafogottabb CGI. Különben is, annál nincs rémisztőbb, minthogy valami az egyik pillanatban még ott van (de nem látja senki más), a következőben pedig már nincs.

Összehasonlítva egy szokványos, amerikai produkcióval, abszolút egyenrangú mozit készítettek az ausztrálok; minden dramaturgiai fordulat, minden rendezői eszköz tökéletesen működik, az indirekt ijesztgetés pedig talán még jobban is működik, mintha premier plánban hörögne a képünkbe az aktuális rémpofa. A legszörnyűbb dolgokat továbbra is a saját elménk hozza létre, ahhoz nem kell sem késujjú kesztyű, sem hokimaszk és bozótvágó kés.